hogy több mint fél éve egy sort sem írtam blogra, úgy érzem magam mint akinek nincs hangjam, de beszélne. Kicsit mintha berozsdásodtam volna.
Ma találtam meg az előző lemetett változatát, azt hiszem van egy pár ami megérdemélné, h ne a mail-fiókomban enyésszen.
Szóval gondoltam összeszedek néhány régi kedvencet:
Szilárd mégis rugalmas csontok.
Izmok.
Zsírszövet.
Masszív és fáradhatatlan szív.
Szivacs-szerű tüdő.
Kissé kocsonyás állagú, sötétlilás-bordós máj.
Babszemszerű vesék.
Kanyargós belek lánca.
Külső és belső elválasztású mirigyek sora.
Némi édeskés szagú és kissé ragacsos tapintású vér.
Agyvelő, gerincvelő, idegrostok, melyek tulajdonképp szinte csak zsírból állnak.
És mindez némi szaruval borítva.
Izmok.
Zsírszövet.
Masszív és fáradhatatlan szív.
Szivacs-szerű tüdő.
Kissé kocsonyás állagú, sötétlilás-bordós máj.
Babszemszerű vesék.
Kanyargós belek lánca.
Külső és belső elválasztású mirigyek sora.
Némi édeskés szagú és kissé ragacsos tapintású vér.
Agyvelő, gerincvelő, idegrostok, melyek tulajdonképp szinte csak zsírból állnak.
És mindez némi szaruval borítva.
Sok-sok négyzetméternyi sejthártya, sejtenként néhány méter DNS lánc, mitokondriumok, melyek csak az anyukák ajándékai, riboszómák, plazma. Mindez sejtközi állományban úszkálva.
Kétharmadában puszta víz, keverve főként szénhidrogénekkel, aminosavakkal.
Hidrogén.
Oxigén.
Szén.
Nitrogén.
Kisebb mennyiségben még sokféle elem, mint a vas, kálcium.
Oxigén.
Szén.
Nitrogén.
Kisebb mennyiségben még sokféle elem, mint a vas, kálcium.
Kavargó, szinte tömeg nélküli elektronfelhők, és az elhanyagolható helyen összpontosuló tömeg, az atommag. A semmiben kavargó energia, elemi részecskék sora. A puszta semmi, néhol egy-egy energiagóccal.
Fűszerként pedig érzések, vágyak, célok.
az az ember, akivel ha évekig nem is találkozol ugyanúgy képes a szemedbe nézni mint rég. Ugyanolyan szeretettel.
félsz?
Mért menekülsz?
Mért csinálod azt ami tudod, hogy a veszted okozza?
Mért nem bírsz magaddal szembenézni?
Mért félsz attól, hogy tiszta fejjel egyedül légy?
Mért üzöl el, és szúrsz?
Mért ragaszkodsz mégis a magad módján?
Mi az ami kínoz?
Pontosan tudom.
Tetszik vagy sem ismerlek.
mi van akkor, ha véglegesen, vagy túl sokáig kötelezem el magam az elkötelezetlenség mellett.
Mi van, ha addig menekülök ezekbe a semmitmondó kapcsolatokba míg elüldözöm magam mellől az összes olyan férfit, aki mellett boldog lehetnék?
Mi van, ha a démonjaim, a mumusaim, a félelmeim soha nem hagynak magamra?
Mi van, ha nem kapok elég időt?
Mi van, ha soha többé nem tudok bízni, hinni?
ezen a világon.
Vannak amelyek fizikailag választanak el egymástól, vannak amik bezárnak,és van aminek fejjel megyünk.
A legkegyetlenebb mégis az, amit a kapcsolataink során állítunk egymásnak.
Tizenévesen minden más volt. Valahogy sokkal egyszerűbb volt minden. Lassabban mentek a dolgok, először voltunk szerelmesek, aztán jártunk. Mostanság ez néha megkavarodik. És persze nem zavarta össze az érzéseinket a szex. Vagy csak akkor szexeltünk mikor már biztosak voltunk benne, hogy szeretnénk a másikat testestől LELKESTŐL vagy egyáltalán nem.
Sok idő telt el azóta, közben jónéhány csalódást éltünk át. Egyre gyakrabban állítunk falat a MÁSIK elé. Leginkább félelemből. Ki tudja hányszor szakadhat meg a szívünk egyetlen élet során... Legtöbbünknek már volt egy pár ilyen alkalom, éppen ezért egyre inkább félünk tőle. És a legkézenfekvőbb módja önmagunk megóvásának, hogy falakkal vesszük magunk körül. Amint egy pici rés keletkezik a falainkon, igyekszünk minél gyorsabban betapasztani azt.
Van, hogy a mi falainkat próbálják áttörni, és van, hogy mi próbáljuk áttörni a másikét. És van, hogy amint egy pici rés támad a másik falain mi megijedünk attól, hogy egyszer tényleg le fognak omlani.
Néhány lopott pillanat azért akad, mikor ezek a falak leomlanak, de makacs módon egy szempillantás alatt újjáépülnek. Egyetlen dolognak van átjárása rajta: a testiségnek.
Szexszel leplezzük mindazt, amire vágyunk, amiről hallgatunk.
Vagyunk egy páran ezzel még ma is. Még akkor is, ha királylánynak lenni néha fáj.
Nem hordunk sportcipőt, csak edzéshez, mert csak tűsarkakon tudunk élni. Ha a cipőnk éppen véresre is törte a lábunk sem vetjük le nyilvánosan.
Nem mutatkozunk smink nélkül, sőt tökéletes smink nélkül, még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy félóránként el kell vonulnunk ellenőrizni azt.
Nagyobb nyilvánosság előtt nem iszunk sört, maradunk a pezsgőnél, longdrinkeknél és a coctailoknál, még akkor sem ha éppen az esne jól.
Azért pedig, hogy a kényelmetlen ruháinkba beleférjünk, gyakran éhezünk és izzadunk. Sőt igyekszünk fenntarani a látszatot, hogy rajtunk nem nő illetlen helyeken szőr (értsd a hajunk és a szemöldökünk kivételével sehol).
Nem mutatkozunk smink nélkül, sőt tökéletes smink nélkül, még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy félóránként el kell vonulnunk ellenőrizni azt.
Nagyobb nyilvánosság előtt nem iszunk sört, maradunk a pezsgőnél, longdrinkeknél és a coctailoknál, még akkor sem ha éppen az esne jól.
Azért pedig, hogy a kényelmetlen ruháinkba beleférjünk, gyakran éhezünk és izzadunk. Sőt igyekszünk fenntarani a látszatot, hogy rajtunk nem nő illetlen helyeken szőr (értsd a hajunk és a szemöldökünk kivételével sehol).
Viszont ezektől még senki nem lesz királylány. Mi különböztet meg mindket másoktól? A vágyunk a győzelem iránt, és a hitünk, ami miatt sosem adjuk fel. Legyen szó munkáról vagy szerelemről. Ha megtaláljuk azt amit tényleg szeretnénk nem adjuk fel, az utolsókig küzdünk. Egészen egyszerű a dolog: nem ismerjük azt a szót, hogy NEM. Ha valamit meg KELL kapnunk azért mindent meg is teszünk, még olyanokat is ami fáj. Nem vagyunk mi terminátorok, egyszerűen csak több az akaraterőnk, vagy nagyobb a hitünk mint másoknak. A hitünk abban, hogy a mese végén megkapjuk méltó jutalmunk.
Persze néha előfordul, hogy mi is elbukunk. Olyankor mi van? Egyszerűen felkelünk. Megigiazítjuk a lábunkon a fényes topánunk, leporoljuk a fodros kis ruhácskánk és továbbindulunk. És közben hiszünk abban, hogy legközelebb győzni fogunk.
Pontosan tudom, hogy a vesztembe rohanok, de nem irányíthatok mindig mindent az életemben. Tudom, hogy könnyen lehet, hogy sírás lesz a vége, de mégis motoszkál bennem valami, ami régóta nem hagy nyugodni. Annak az érzésnek a hiánya, ami akkor járt át, mikor velem voltál. Az a bizonyos érzés, ami egyszerre volt végtelenül bizonytalan, és végtelenül biztonságos. Bizonytalan volt, mert folyton félni kellett, hogy mikor hazudsz, vagy mikor jön egy sokadik nő, aki elvesz tőlem. Vagy mikor fogsz egyszerűen csak beleunni kettőnkbe. És mégis olyan biztonságérzet adott a jelenléted, amilyet még senkié. Nemcsak a fizikai megjelenésed miatt. Egyszerűen áradt belőled, hogy Te szeretnél rám vigyázni, amíg velem vagy.
Ez a bizarr kettősség az, amit nem találok azóta sem senkiben, senki mellett. És igen azt is szeretem, ami címe is a bejegyzésnek. Mert minden férfi mást hoz ki belőlem, de ezzel szerintem minden nő ugyanígy van. Van, aki mellett kedves és csöndes vagyok, van aki mellett arrogáns, van aki mellett egyszerűen kurvás. Melletted az vagyok, aki nagyon ritkán. Talán soha. Az a nő aki kiadja az irányítást a kezéből, és átadja azt A FÉRFINAK. Talán nem bírnék sokáig EZ A NŐ lenni, de mégis jó látni, hogy ez is bennem van. Szeretem látni, hogy ilyen is vagyok egy kicsit. Az, aki szinte minden döntést átad a férfinak, és képes magát valaki másra bízni.
Hosszú hónapok után egy pár szavas sms, és talán felmelegítetünk mindent, aminek eddig nem sikerült kihűlnie. Számomra kiderült, hogy lehet, még mindig akarsz tőlem valamit; számodra pedig kiderült, lehet még mindig akarok tőled valamit. Hogy ezután mi lesz nem tudom, de még mindig kockáztatni, mint az üresség, és az unalom. Szívesen megfutamodnék, de mégis hajt ennek az érzésnek a hiánya.
Félek.
a képet,és irigyeltem az akkori önmagam. Mégis egy pillanatra sem kapott el az a fajta nosztalgia, hogy mennyire jó lenne újra együtt vele. Nem azért mert erős akartam lenni, és nem hagytam, hanem egyszerűen csak elmúlt már.
Három és fél csodás év, és életem egyik legnagyobb szerelme. Biztosan voltak rossz pillanatok is, de arra felesleges lenne emlékezni. Azza meggyaláznám azt a három és fél évet.
Nem tudom, hogy Ő hogyan emlékszik vissza rá, de én tudom, hogy életem egyik legjobb időszaka volt. Viszont azt is tudom, hogy készül még rólam olyan kép, amin annyira boldog leszek.
Ne értsetek félre, most sem vagyok boldogtalan. Egyszerűen ez csak megy más helyzet.
Fura dolog, hogy a mai napig, mikor megkérdezik, hogy mért lett vége, csak annyit tudok mondani, hogy "elmúlt". A válasz szinte mindig értetlen tekintetekt talál. Nem értik meg, hogy 23 éves vagyok. Hogy szükségem van még ARRA a dologra. Hívhatjuk szerelemnek szenvedélynek, szikrának, zazazúnak... Egyszerűen csak kell még. És ahogy magamat ismerem 53 évesen is kell majd...:)
Azt hiszem azok az emberek akik nem értik meg azt a választ, hogy "elmúlt" ezeket sem értik:
"A múlt talán egy horgony, amely visszahúz. Talán el kell engedned azt, aki voltál, hogy azzá válj, akivé leszel."
"Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna ha... Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Hogy megvalósítsuk önmagunkat. "
(mindkettő Szex és New York)
Namost. Jelenleg ott tartok, hogy a szakdolgozatomban lesz egy rész, mai valahogy így fog hangzani:
"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajdanában danában készített Európa kutatás. Bizony réges régen alkotók még nem gondoltak arra, hogy egy ilyen címre képteleség lesz ráguglizni. Történt egyszer azonban, hogy az egyszeri szociológuslány nagy fába vágta a fejszéjét és elkezdett szakdolgozni. Mit neki a herceg, mit neki a királyság összes aranya, neki egyetlen dolog kellett csak folyton, egy dologról álmodott csak, a diplomáról. Azonban a meggondolatlan szociológoslány a szakdolgozat végén jött rá, hogy a hajdanában danában készített Európa kutatásról nem tud még semmit. Hiába küzdött meg a két fejű és három karú Excel táblákkal, hiába merült el az Spss legmélyebb bugyraiban, mégsem tudott erről az egy dologról beszélni. Így esett, hogy a szociológus lány végül semmit nem tudott mondani sem a mintavételről, sem a többi módszerani kérdésről.
Ha a kutatás valami kevésbé hétköznapi nevet kapott volna, az én mesém is tovább tartott volna."
Ha a kutatás valami kevésbé hétköznapi nevet kapott volna, az én mesém is tovább tartott volna."