de tényleg nem haragudtam rád soha, mert vége lett.
Ellenben magamat hibáztattam, nyilván okkal.
Nyilván azért, mert ha dühös vagyok - veled ellentétben - én nem gondolkozom. Nyilván, mert sokszor több indulat is van bennem, mint benned. Nyilván emiatt sem passzoltunk. És nyilván azért sem, mert fehér kerítés, fajkutya és nyugis élet kombinációja, ráadásul mindez vidéken, na az akkor sem én voltam. Leszek egyszer. De még mindig nem most.
Mindez túl rég volt már ahhoz, hogy megrohanjanak az érzések: azok már majdnem mind elmúltak, nem maradt más, mint egykis gyengédség feléd. Tisztelet, mert a múltam egy nagyon fontos része vagy és valamicske baráti szeretet.
Valami viszont máig tartja magát bennem. A kíváncsiság. A kíváncsiság, hogy szerinted, a te szemszögedből nézve akkor mi is történt? Hogy megbántad-e, hogy vége lett? Hogy megbántad-e, hogy elkezdődött? Hogy mért nem volt benned soha semmi kétség, hogy jól döntöttél? Vagyis inkább tényleg soha semmi kétség nem volt benned? És miután vége lett gondoltál még rám?
Merthogy -és ezt sose titkoltam- lehet, hogy voltak előtted, de te voltál, akit először, igazán, nagyon szerettem. Szerelemes voltam annyira amennyire egy 19 éves lány tud. Vagyis rettentően.
És nem, nem fogom soha feltenni ezeket a kérdéseket. Ha egyszer alkalom adódik talán magadtól is mesélsz. De már rég nem azért nem kérdezek, mert félek. Csak már régesrég tudom, hogy a múlt az csak a múlt. Megtörtént, ami megtörténhetett, és túl vagyunk mindenen ami nekünk jutott. Számítani meg csak az számít, ami előttem van.
